„A tömeg engem néz... tapsolnak, mégis egytől egyig komoly arckifejezéssel, és merev testtartással vesz körül … megbotlok, de nem reagálnak, csak folytatják merev tevékenységüket… megszólal egy dob valamivel előttem, de nem látom… újra megbotlok… végre kinyílik előttem a tömeg, és megpillantom vezérünket, Cetot… komoly tekintete lenne az utolsó, amit látok? Dühtől izzó szemeit mélyen belém fúrja… felsétálok a lépcsőn trónja elé… fejet hajtok apám akarata előtt…”

A mai nap is ugyan úgy kezdődik, mint a többi, pedig valahogy többnek kellett volna éreznem magam, hiszen nem minden nap lesz a vezér lánya harminc éves. Nem is tudom mit kéne éreznem, talán némi bölcsességet, vagy nagyobb erőt magamban, de semelyikből nem rendelkezem sokkal többel tegnap óta. Felkelek az ágyamból, majd magamra kapom a ruháimat, ami még az ilyen jeles napokon is csak egy laza levelekből font rövid, vékony felsőből és egy kicsivel vastagabb szoknyából áll. A szoba sarkában megpillantom páncélomat, amin már vastagon áll a por. Rég használtam, és ez nagyon is elszomorított. Az utóbbi hetekben csupa nőknek való dologgal kellett foglalkoznom, hogy a mai ünnepségre „formában” legyek, pedig sokkal jobban érezem volna magamat attól, ha a nehéz páncél nehezedett volna a vállamra, és a karddal hasíthattam volna a friss reggeli levegőt, mint megannyiszor az elmúlt években. Teszek pár bátortalan lépést az ajtó felé, majd óvatosan kilesek: csönd van, és még nem is pirkad. Kilépek az ajtó előtti, fából eszkábált kiülőre és lábamat lelógatva, helyet foglalok egy picivel arrébb. Az erdő most is ugyan olyan sötét és titokzatos, mint máskor és ugyan úgy lelógnak a fák hosszú a fehér nyálkától csúszós, zöld levelei a közel tíz sikura magas, szinte fekete törzsekről. Egy-egy nyálkától letakarított levélen nagy cseppekben esővíz gyűlt össze, hogy majd a fák között repkedő, apró termetű, de fürge pehireknek szolgáljon szomjoltásul. Ők biztosan korábban keltek, mint én pedig én is elkapkodtam a dolgot. Nekik azonban még most a kora reggeli időszakban kell levadászniuk apró termetű zsákmányaikat, hogy később a nap folyamán elrejtőzhessenek fészkeikben, az erdő nagyobb ragadozói elől. A pehirek nem véletlenül féltik ennyire az életüket, hiszen tollazatuk színpompás, a rózsaszíntől kezdve a sötétkékig minden szín fellelhető benne, így az egyhangú zöld erdőben igen feltűnőek, főleg ha nagy ritkán egy kósza napsugár megcsillan a tollazatukon. Olyankor a körülötte lévő leveleket mindig beragyogja a fényes tollazatuk által keltett furcsa szín kavalkád… A gondolataimat mostanában egyre jobban izgatja a repülés. Vajon mi is képesek lennénk rá? Hiszen nem tűnik bonyolultnak, sőt már hallottam róla, hogy az arotáknak sikerült kifejleszteni egy olyan szerkezetet, amivel a repülést lehetővé teszik a sikurák, persze első sorban az aroták számára. Milyen nagy élmény is lehet ott a magas hegyek között repülni… ahogy a hasadékok és a hegycsúcsok között megerőltetés nélkül áthaladva olyan látvány tárul elénk, mint amihez talán csak a pehirek ragyogása hasonlítható ebben a sötét és egyhangú erdőben.  

Egy koppanás hoz vissza a való világba a gondolataimból. Aztán még egy és még egy. Az eső lassan nagy szemekben kezdett el csöpögni a magasból egyenesen a házunk tetejére. Pár csepp az ütött-kopott poros páncélomat is érte. Újból vetettem egy pillantást az erdőre, majd a házra, a páncélra, és ezt megismételtem még egyszer, majd végül szemem megállapodott tigutából készült remekművön. Gondolkodás nélkül felálltam, és felemelve a nehéz öltözetet és a kardomat elindultam a falunk legmagasabb pontjáról egyenesen az erdő legmélyére. Oda, ahol biztosan nem találnak rám, hiszen csak én tudom, mit rejt az erdő legmélye. Az ahova nem merészkedünk már be, hogy betakarítsunk, pedig, ha tudnák, mit titkol ez a sötét erdő, egész biztosan nem csak én járnék oda.

Egy jó fél órás séta után már alig láttam valamit, de fel sem merült bennem az esélye annak, hogy eltévedhetek. Egészen kicsi voltam még, amikor sírva futottam el otthonról, mert akkor tudtam meg, hogy majd egyszer eljön ez a mai nap, és tisztában voltam vele, hogy rossz családba születtem. Már akkor sem kedveltem ezt a napot, pedig még húsz évnyire volt akkor, és milyen hamar eljött. Azonban egy dolog változatlan maradt: az én SAJÁT, TITKOS zugom. Egy újabb negyed óra sötétben való bóklászás után megcsillantak a távoli napsugarak a zord fák között, és éreztem, hogy haza tértem. Lábaimat egyre gyorsabban szedtem végül futni kezdtem, míg elértem a fény forrását. Nagy levegőt vettem és vágyakozva léptem be a tisztásra, amit most ugyan az eső áztatott, de a csillogó kövektől, és pár ott élő pehirtől szinte ragyogott.

hamarosan folytatom az első fejezetemet /story-writer/